Éldegélt egyszer nagyon régen egy kis halászfaluban egy jóságáról messze földön híres hajóskapitány. Azonban volt egy nagy bánata ennek a kapitánynak: nem volt hajója.
Szokás volt a faluban, hogy aki nem tudott dolgozni, nem volt hol laknia, azt a tenger egy part menti szigetére vitték. Így ment ez már generációk óta. Volt, hogy egész családok kerültek a szigetre, ahol rövid időn belül meghaltak, mert kevés volt az élelem, nem voltak házak, csak néhány kis barlang. Visszajutás a faluba szinte lehetetlen volt, mert nem volt ember, aki vállalta volna, hogy hajóján visszahozza őket, de azt sem, hogy élelmet és meleg ruhát vigyen neki.
Nemúgy a jó szívű kapitány. Mivel azonban nem volt hajója úgy próbált segíteni, hogy ételt gyűjtött a faluban, és azzal megtöltött hordókat bedobta a vízbe, hogy a tenger vigye el a szigetre. A kapitány úgy hallotta az öregapjától, hogy a Tengeren bárhova el lehet jutni, bármit el lehet szállítani. A Tenger az, ami élelmet ad az embereknek, és falubéliek hite alapján az első emberek is a Tengerből léptek ki a szárazföldre.
A kapitány sokszor ott állt a parton, amikor egy rozoga csónakba lökdösték az embereket, hogy a szigetre vigyék őket. Ő volt az egyetlen, aki vigasztalta őket, próbált erőt önteni a szívükbe, élelmet és meleg ruhát ígért a távolodó csónak reményvesztett utasainak.
Ahogy egy hideg őszi este jár-kel a kapitány élelmet gyűjtve a kitaszítottaknak, bekopog egy nagyon romos kis házba. A házban egy öreg anyókát talál, aki a kályhája mellett kucorog. A ház romos volt, a falak penészesek, és a kályha duruzsoló tüze ellenére a ház egyetlen szobájában látszott ez ember lehelete, olyan hideg volt.
– Élelmet gyűjtök a kitaszítottaknak. – mondta a kapitány, amikor belépett a szobába.
– Aztán hogy kapják meg azok a szerencsétlenek az ennivalót, amikor még hajód sincs?
– Hordókba töltöm, bedobom a vízbe, és a Tenger viszi el hozzájuk. – felelte.
– Nézd, te kapitány! Miért nem szóród bele az ételt a Tengerbe?
– Már hogy szórnám! – háborodott fel a kapitány. – Akkor elsüllyed és tönkremegy, hacsak a halak nem eszik meg!
– Nem te állítottad, hogy a Tenger viszi el a kitaszítottaknak? Miért lenne szükség hordóra? – mondta az öregasszony. Majd folytatta: – A Tengernek szüksége van a hajóra, hogy partokat összekössön, hogy élelmet szállítson. Nézd, te kapitány! Adok én neked egy hajót, hogy átvihesd az ételt.
Egy darabig hallgatta az öregasszonyt a kapitány, majd sarkon fordult és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az majdnem berepült a házba. Egyenesen a tengerpartra ment, és csak most látta meg a hordók part menti sziklákon széttört darabjait. Ekkor végtelen keserűség férkőzött a szívébe. Eszébe jutottak a csalódott arcok, akik hiába várták az élelmet. Igen makacs ember volt, de mert igen jószívű is, így egy hétbe is beletelt, mikor visszament az öregasszonyhoz.
– Elfogadom a hajót, öreganyám, hogy eztán azzal vigyem át a meleg ruhát és élelmet, és akit tudok vissza is hozzak a faluba.
– Hát megjött az eszed, fiam! Aztán használd jól a hajót. Én az öregapámtól örököltem, de mivel használni nem tudtam, neked rendbe kell tenned, mielőtt vízre bocsátod. Vállalod-e?
– Örömmel, akármilyen állapotban is van. Ha lesz hajóm, egy kitaszított sem fog éhezni. Már hívom is az ácsokat, jöjjenek, tegyék rendbe.
Aztán az öregasszony elmondta, hogy hol találja a hajót, és elköszöntek. A kapitány elszaladt a kikötőhöz. Meglátta a hajót, bement és ott egy kitaszított családot talált, akiket még nem szállítottak el a szigetre.
– Mit kerestek itt? Nem tudjátok, hogy ez a hajót én kaptam, hogy élelmet és meleg ruhát vigyek a szigetre? Most pedig mindent, amit a hajóból elvettetek, szépen visszaadjátok, mert én magam adlak a poroszlók kezére.
Így, a család, mivel semmit visszaadni nem tudtak, mert abból élelmet vettek maguknak, kénytelen volt az addigi lakhelyüket elhagyni. A kapitány pedig a kikötő közelében található fogadóba költözött, onnan gyönyörködött a hajóban. A fedélzet ajtajára nagy rácsot és lakatot szerelt, hogy senki ne tehesse be a lábát.
Egyik éjszaka nagy viharfelhők borították be a kis halászfalut. Zuhogott az eső, tombolt a szél, a villámok csapkodtak, és a hullámok dühösen dobálták a hajót, aminek árboca nyögve, recsegve kettétört. Másnap szomorkodva nézte a hajót a kapitány. Kaparta a fejét mitévő legyen. Így nem tud élelmet szállítani, nem tud meleg ruhát vinni a szigetre. Végül arra jutott, hogy kiköltözik a fogadóból, a nagy lakat kulcsát pedig a tengerbe dobja. Kiment is a partra, fogta a kulcsot, és dühösen behajította a Tengerbe. Másnap pedig a maradék pénzén vett egy hordót és elindult élelmet gyűjteni.