Régmúlt időket idéz ez a történet. Olyanokat, amikor még iskola után tilos volt útba ejteni a falu egyetlen boltját, és a hétköznapokon vetített filmeket csak írásbeli szülői engedéllyel illetve osztályfőnöki ellenjegyzéssel lehetett megnézni. Olyanokat, amikor Karácsonykor frissen hullott hó lepte az utakat, háztetőket, és azon az éjszakán a vidéki templomok sorra megteltek az éjféli misén. (Hányszor hallottuk: „Ezen az éjszakán a legkisebb kápolnáktól kezdve, a legnagyobb katedrálisokig mindenhol azt ünneplik, hogy Jézus eljött a földre.”)
Akkor régen, egy hideg, havas karácsonyi estén apu felcsatolta a harmonikáját, magaköré gyűjtött hármunkat, és a kis csapat elindult együtt a nagyszülőkhöz. (A nagyszülői ház csak gyerekként tűnt borzasztó messzinek. Egy saroknyira volt csupán, talán volt vagy 200 méter.) Nyikorogva nyílt a vasból készült kertkapu, ahonnan rövid betonozott járda vezetett a házhoz. Bal felöl egres bokrok és a kiskocsi, amivel papa a piacra járt, és aminek hosszú rúdja, egyszer szerencsésen megsebesített. Jobb felöl a télire visszametszett rózsabokrok és egy hatalmas fenyő. A kiskocsi után jobbra fordultunk, és a kisszoba ablakához osontunk. Annyira nem is kellett osonni, a frissen hullott hó ropogásának hangja már a bejárati ajtóig is alig ért el, nemhogy a konyháig, ahol általában a nagyanyám az estéit töltötte.
Az ablak alatt rákezdtünk a templomból ismert, és szenteste lemezről játszott karácsonyi dalokra. Kis idő múltán a dalokat bent folytattuk, süteményt ettünk és teát szürcsöltünk. Apu harmonikázott, mi énekeltünk. Kerek volt a világ.
Olyan kerek mint egy karácsonyfadísz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.