Valahol a középszerűségnek is meg kell jelennie.

Apám verse előtt / Anyák napjára

2007/05/07. - írta: p308

Tavasz zsong, orgonák közt szél susong,
május-szín Nap ég a kéken,
az égen – végtelen azúrréten,
mint mennyei pásztor áll
s felhőbőrbe bújt nyájának prédikál.

(Mit mond? Tudja Isten,
de róla beszél fű, fa, minden.
Nála szebb, jobb senki sincsen,
túltesz ő bíz minden kincsen.)

Tán utat mond? Erdőt, tanyát?
Falut, vetést, házat (fehér falút),
a fehér falhoz támasztott kapát?
Ajtót, teknőt, az ajtó előtt kis tekergőt?
Kezében virág.

Vagy tán róla beszél? Ott a házban?
Otthonkában reggeltől estig lázban?
Előtte a teknő, könyékig felcsap a szappanos víz.

Ő anya. Dolgozik. Olyan csendes.
A falon óra, gobelin,
hímzett kép, ikon és lenn
halomban áll, mosásra vár a szennyes.

És a gyerek? Én vagyok.
Mögöttem virág, elől idegesen gyűrök egy lapot.
(Roppant kellemetlen állapot.)
Mondom ezt a verset... mondom, mint a nagyok.

Könny szökik ekkor szemének egy szegletébe,
és újabb rakás ruhát tesz a szennyes lébe.
(1997. május 1.)
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://enirtam.blog.hu/api/trackback/id/tr4871923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása